-Szevasz Pali! Király vagyok! Selyemszalagot megkaptad?
-Csá! Meg, de mi a rákot jelent ez?
- Fogalmam sincs, de haza kéne jönni egy interjúra mert térdig ér a szar!
- Hát nem tudom, azért már elég cikis ez az ügy, mégis mit mondjak?
- Ne izgulj, a TEK olyan kérdezőrobotot épített neked, hogy fél perc alatt mártírt csinálna Hitlerből is. Neked csak annyi a dolgod, hogy beülsz a székbe, és belehazudsz az országod képébe úgy, ahogyan eddig. Nincs abban semmi, ha meg van hát pont leszarom, én vagyok a király! Há' nem?
- De igen, te vagy az, de azért elég para.
- Nem lesz semmi gáz, bebuziztuk az összes zombit, hogy mire kezdődik az áhítat, a tv előtt üljenek várva a nagy csodára. Én azon gondolkodtam, hogy ha már úgyis nézettségi rekordot döntünk nem kéne valami cba-s termékmegjelenítést belerakni? Vagy, emeltdíjas sms-ben lehetne szavazni a végeredményre, na?
-Á, szerintem ne feszítsük túl.
- Na jól van, de azért ismerd be, hogy brilliáns ötlet! Na mindegy, holnap itt legyél, vagy a kommandósok hoznak haza. Csá!
- Szevasz.

 

Éppen angolról sétáltam hazafelé, mikor hirtelen kivágódott, egy random kocsma ajtaja, (tudjátok, az a fajta ami senkinek sem tűnik fel, és senki sem tudja a nevét, a húsz éve odajáró törzsvendégeken kívül), és kiviharzott egy ránézésre hetven, de amúgy ötven körüli, erősen ittas úr, kezében csengő telefonnal. Akkora svunggal jött az öreg, hogy ha nincs ott a biciklitároló én bele sem merek gondolni, hogy hol áll meg.

Nem is ez volt az érdekes, hanem, az ezt követő telefonbeszélgetés, amit ezek után persze, hogy megvártam.

Fél perc csend, majd lenyom egy ilyet: "Ne üvöltözzél már anya! Nem vagyok megint holt részeg, csak beszélgetünk a haverokkal"

Megcsapott a nosztalgia keserédes szele, eszembe jutottak a gimis emlékek, mikor még én is ilyen kapitális hazugságokkal próbáltam leplezni a nyilvánvaló részegségem anya előtt. Azért örülök, hogy nálam már elmúlt ez a korszak.

Együttérző mosollyal az arcomon, tovább indultam, a férfi pedig szomorúan, vissza battyogott a krimóba.

A női profilok legsötétebb bugyrai, könnyen emészthető formában

Egy hónapja körülbelül, regisztráltam a csajok és pasikra kíváncsiságból. Sosem hittem a netes ismerkedésben, inkább csak a kíváncsiság hajtott, végül is nem olyan rossz unaloműző csajokat nézegetni a világhálón, ilyen hideg, téli estéken.

Sosem értettem, hogy emberek miként képesek kamerák elé állni, bárminemű önkritika nélkül. Elképzelem, ahogyan Szarka László hazaér a műszakból, majd miután elfogyasztotta az édesanyja által készített ebédet, leül egy sörrel a TV elé és azon gondolkodik, hogy hol rontotta el. Nem is igazán gondolkodik, inkább keserű ízű képek úszkálnak a sörtől bágyadt elméjében, megbecsülésről, elszenvedett sérelmekről, és a ziccerekről, amiket egész életében gyáva volt kihasználni.

Ebből a löttyedt önsajnálatból csak akkor tért magához amikor egy szimpatikus fiatalember (nevezzük Attilának) éppen azt rágja a szájába kéjes hangon, hogyha elmegy valamilyen buzi válogatásra akkor híres lesz és gazdag, továbbá visszanő a haja. Mi ez, ha nem jel? Hiszen végig a szemembe nézett! – gondolta Laci – és nekilátott újjáépíteni az életét.

Elsőként válasszunk számot! – jutott eszébe az ötlet Lászlónak – majd megkereste a kedvenc (és egyetlen) válogatáskaziját amit még a 90-es évek elején készített a volt kolléganőjének, akinek végül sohasem adta oda. Kedvenc karosszékében ülve hallgatta a 20 évvel ezelőtti számokat. Édes melankólia járta át Lászlót, miközben sorra zendültek fel ifjú kora slágerei, de egyet sem érzett elég odabaszósnak ahhoz, hogy ország – világ előtt elénekelje. Aztán a B oldal második száma, (közvetlenül Scatman John Scatman-je után) felébresztette Lászlóban az alvó megasztárt.

Híres leszek, bazmeg. – gondolta László.

És az is lett.

Hát tessék hölgyeim és uraim: Szarka László és a Bikicsunáj (Alphaville - Big in Japan)

És az eredeti